Budapesten született. A Zeneművészeti Főiskolán Siklós Albert tanítványa volt 1937-ig. 1945-ig munkásénekkarokat tanított, a felszabadulás után pedig tevékeny részt vett a zenei élet újjászervezésében. 1952—56-ig a Sztálinvárosi Művészegyüttes élén állott, 1960 óta a Budapesti Tanítóképző Főiskola tanára. 1954-ben Erkel-díjat kapott.

CONCERTO ZONGORÁRA, ÜTŐHANGSZEREKRE ÉS VONÓSZENEKARRA

(I. Largo — Allegro di molto; II. Largo; III. Allegro vivace)

Az 1957-58-ban írt versenymű koncertélő zongoraszólama sajátos szintézise réginek és újnak. Míg a neobarokk ihletésű modern zeneművek általában a zongora motorikus ritmusával, ütőhangszer-effektusaival utalnak a múltra, Székely kompozíciójában ez képviseli a korszerű elemet, és a hangszer másik „magatartásával”, a bécsi klasszikusok korai periódusára emlékeztető kantábilis játékkal archaizál a zeneszerző. Az első tételt lassú bevezetés előzi meg, ez az anyag mind az első tétel kidolgozásában, mind a közjátékszeré, rövid második tételben, mind pedig a záró rondó során visszatér, ilyen módon foglalva egységbe a kompozíciót. A befejező tételben jelentős szerep jut az ütőhangszereknek is.

A versenyművet Antal István mutatta be 1959-ben, Fejér György vezényletével.

SINFONIA CONCERTANTE HEGEDŰRE, ZONGORÁRA ÉS ZENEKARRA

(I. Allegro vivace; II. Intermezzo. Allegro moderato; III. Tempo di Marcia; IV. Intermezzo. Andante; V. Allegro risoluto)

A kompozíció 1960—61-ben készült Schneider Hédy és Berkovits Tibor számára, akik azt 1964-ben a hilversumi rádióban bemutatták. Két éwel később Budapesten is előadta a művet Antal István és Simor András, Borbély Gyula vezényletével.

A darab nagyszabású zenekari együtteséből hiányzanak a hegedűk és a fafúvósok. Hat rézfúvóshoz a változatosan összeállított ütőhangszerek három csoportja társul, s a mélyvonósokon kívül mindezt cselesztával egészíti ki a komponista. Ily módon a koncertáló hegedű egymaga képviseli a hagyományos értelemben vett lírai vonós-hangzást. A két Intermezzo feliratú tétel olyan értelemben is közjáték-funkciót tölt be, hogy ezekben a zeneszerző kamarazenei hatásra törekszik: az első közjáték a két szólóhangszer duója, a másodikban a redukált együttes diszkrét kíséretéből bontakozik ki a hegedű kantilénája. A három „pillér”-tételben Székely számos újszerű hangzást, szerkesztési módot és dodekafon vázlatot elegyít a hagyományos zeneszerzési eljárásokkal.