Nagybecskereken született Jugoszláviában, 1930-ban. A II. világháború alatt telepedett át Magyarországra. Zenész családból származik, iskoláit és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszakát Budapesten végezte Farkas Ferencnél. Műveinek jelentős hányadában kap főszerepet az emberi hang: operák (C'est la guerre, Lysistraté, Bűn és bűnhődés), oratórium (Jónás könyve), 9 kantáta, kórusművek, dalok. Az utóbbi években figyelme a kamarazene és a szimfonikus művek felé fordult. E műfajban 2 vonósnégyes, 2 fúvósötös, csembaló- és cimbalomdarabok, rapszódiák hegedűre, brácsára, ill. gordonkára, 4 versenymű (fuvolára, trombitára, zongorára, hegedűre - ütősökkel), 2 szimfónia, concerto-k jellemzik tevékenységét. 1960-64-ben a budapesti Petőfi Színház zenei vezetője, 1986-90-ben a Magyar Állami Operaház főigazgatója. 1964-től a Színház- és Filmművészeti, 1968-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára. Igen sok hazai, nemzetközi zenei verseny zsűritagja, ill. elnöke. Jelenleg - 2003-tól - a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója. "A családi legenda szerint a harmincas évek elején, amikor már volt rádió, egyszer muzsikus nagyapámmal hallgattuk, és én kisgyerekként felismertem, hogy a zenekarban éppen a xilofon játszik. Nagyapám azt mondta: ebből a gyerekből zenész lesz. Anyai ágon az egész család tanult valami zenét, többen muzsikusok lettek. Anyám is jól zongorázott, elkezdett tanítani, de nem sokat foglalkozott velem. Aztán, amikor Budapestre kerültem, beíratott a budai Zeneakadémiára, ott tanultam zongorázni tovább. Könnyűzenét is játszottam, később a háború után tánciskolában, sőt lokálban is zongoráztam. Jól lehetett vele keresni. Aztán változott a kurzus: néptánccsoportokat, kórusokat kísértem. Egy bábszínházban, amely a gyerekek fogmosását reklámozta, még tangóharmonikáztam is. Nem akartam zenész lenni, a politikai rezsim kényszerített rá. Amikor kirúgtak az Eötvös Collegiumból, és nem vettek fel az egyetemre (hogy jugoszlávok voltunk, ez nagyon sok bajt okozott nekünk akkoriban), elmentem egy szénbányászati vállalathoz, amelynek nagyon jó kultúrcsoportja volt. Ott kísértem, írtam mindenfélét. Kínomban felvételiztem a konzervatóriumba, amely akkor a Semmelweis utcában működött. Sugár Rezső vett fel zeneszerzésre. Ahogyan 1956. októberében rájöttem, hogy magyar vagyok, úgy jöttem rá 1949-ben, hogy zenész vagyok. Addig francia-magyar szakos tanár akartam lenni, meg újságíró. Egyszer hazakísértem Sugár tanár urat, és megkérdeztem tőle: menjek-e én zenei pályára. Rám nézett és azt válaszolta: azt hiszem, igen. Ez volt az a biztatás, amit egy életre kaptam tőle. Nem mondta azt, hogy "csak előre!", de amit mondott, az nekem elég volt. Harmincéves volt akkor, fekete kalapban járt, és igen szorongatott helyzetben élt. Akkoriban még jártunk a tanáraink koncertjeire. Ma megkérdezem a növendékeimtől: meghallgattátok tegnap? Nem. S kérdik: mi volt? Eszük ágában sincs. Mi meg ott tomboltunk a második emeleten a Zeneakadémián, eksztázisban üvöltöztünk. Én ott - ez ma szinte mulatságosnak hat - egyszerre jártam Szabó Ferenchez és Viski Jánoshoz. Akkoriban ilyen témáról nem lehetett beszélni. Félelem és reménytelenség uralkodott, hogy ennek soha nem lesz vége, mert nem lehet vége. Emlékszem, az egyik vizsgára elvittem egy hegedű-zongoraszonátát, ami egy kicsit bartókos volt. Viski haldoklott a félelemtől, hogy mit szól hozzá a bizottság. Ekkor határoztam el, hogy átkérem magam Farkas Ferenc tanár úrhoz. Ez akkoriban nem volt divat a Zeneakadémián, Kozma Erzsi, a főtitkár be is hívott magához és ordított velem. Azt hittem, ki fognak rúgni. Nem rúgtak ki, hanem Farkashoz kerültem, akinél csodálatos négy-öt évet töltöttem el, ami egész pályámat meghatározta. Ugyanabban az évben, 1905-ben született, mint az apám, s lényegében apám helyett apám lett." (Muzsika, 2000)