Budapesten született. Zongoratanárnője a hétéves gyermeket elvitte Bartókhoz, aki utóbb a Zeneakadémián tanítványául fogadta. 1915-ben Dohnányi zongoratanszakának növendéke lett, zeneszerzést Kodálynál és Herzfeld Viktornál tanult. 1915-ben a Filharmonikusok bemutatták Boszorkánytánc című scherzóját, a következő évben az Operaház korrepetitora lett, és részt vett a Fából faragott királyfi betanításában. 1917-ben Vecsey Ferenc zongorakísérője lett. 1922-ben Dohnányi a Filharmonikusokkal bemutatta Hat darab című kompozícióját, amit. 1925-ben Kleiber is előadott Berlinben. A húszas évek derekán Kósa részt vett a Modern Magyar Muzsikusok társaságának megalapításában (Kadosa Pállal, Kelen Hugóval, Szabó Ferenccel és Szelényi Istvánnal együtt). Ekkor már több táncjáték, egy meseopera (A király palástja, 1926), két oratórium (Kincses Ádám halála, 1923; Laodameia, 1924), két szimfónia, két vonósnégyes készült el a zeneszerző alkotói műhelyében. A jelentősebb zongoraművek sorát a komponista — utóbb a fasiszták által meggyilkolt — kislánya, Jutka számára írt darabjai nyitották meg, az első dalok 1923-ban Ady verseire keletkeztek. 1927-ben Kósa György a Zeneművészeti Főiskola tanára lett, ahol harmincöt éven át tanított. 1937-ben az Operaház bemutatta Keleti Artur szövegére írt Az két lovagok című operáját. A harmincas években keletkeztek nagyszabású biblikus oratóriumai (Jónás, Húsvéti oratórium, Jób, Saulus), majd mikor működése házi hangversenyek szűkebb apparátusára redukálódott, kamaraoratóriumai (József, Éliás, Krisztus). A felszabadulás után szinte minden műfajban egyidejűleg kezdett ismét komponálni. Széleskörű irodalmi tájékozottsága egyformán otthonossá teszi a francia, a kínai, vagy a magyar rég- és közelmúlt stíluskörében. A fakultatív hangszereken megszólaltatható Miniatűrök míves instrumentális aprómunkája közben azonban az atomháború lehetőségének fenyegető réme foglalkoztatta képzeletét, s ennek VIII. szimfóniájában adott hangot. 1963-ban a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze, 1972-ben Kiváló Művésze lett.

V. SZIMFÓNIA

(I. Allegro; II. Andante tranquillo; III. Vivace leggiero; IV. Allegro grandioso.)

 

Szimfóniát írni a műfaj kialakulásának kezdete óta rendkívüli művészi kötelezettséget jelent, mert a mondanivaló jelentőségének és a nagyszabású forma szerkezetének összhangjára kötelezi a zeneszerzőt — talán ezért vállalkozott a bécsi klasszikusok aranykora óta viszonylag kevés komponista szimfóniaírásra. Kósa György életművéhez képest is csekély a szimfóniák száma (ez ideig kilenc). A kiszenekarra szánt V. szimfónia 1937-ben készült. Ez idő tájt Kósa György főként drámai zenéket írt, operákat és oratóriumokat. A hangszeres fogantatású szimfónia az ő alkotásának ebben a korszakában nem vált a legsúlyosabb gondolatok, legkomolyabb kérdések hordozójává. Az V. szimfónia természet-élményt örökít meg, áhítatos és felszabadult találkozást — a nagyvárosi ember találkozását — a természettel. Az első tétel lendületes, életteljes muzsika, a természetjárás örömeit fejezi ki. Tetőpontján mintegy képszerűen jeleníti meg a zeneszerző a hegycsúcsra való feljutás izgalmas és diadalmas élményét. A nyugodt menetű, mélázó hangulatú második tételt kürtszóló vezeti be. Erdei hangulat költői kifejezése ez a tétel, amelyben a természet naturalisztikus ábrázolásának (madárfütty!) is tanúi lehetünk. A harmadik tétel könnyed és vidám scherzo, amelyet a zeneszerző a hagyományoktól eltérően páros ütemben írt. Diadalmas induló széles kibontakozása fejezi be a művet.

Kósa György V. szimfóniáját Ferencsik János mutatta be 1945-ben a Magyar Rádióban.

VIII. SZIMFÓNIA

(I. Andantino triste; II. Allegro marcato; III. Andante; IV. Andante animato.)

 

Mint minden lelkiismeretes művész, Kósa György is felelősnek érzi magát az emberiség sorsáért; mélyen átérzi azt a veszedelmet, amely egy esetleges atomháborúban a világot fenyegeti. VIII. szimfóniája (1959) ezt a riadt érzést fejezi ki. A pusztulás árnyékából sóvárogva vágyik az alkotó a napfényre. Képzeletében tragikusan éli át a világ megsemmisülését, de valójában hisz és bízik az emberi eszmények győzelmében. A szimfónia négy tételében világosan elhatárolódik egymástót e két hangulati szféra, gondolati — és zenei — összefüggésük azonban nyilvánvaló, és ily módon a mű logikus egységet alkot. Az első tétel borongós hangulatában a lehetséges tragédia fenyegetése sötétlik. Ez a fenyegetés az indulószerű második tétel során valóra válik: a zene drámai ereje, feszültsége és szenvedélyessége itt éri el tetőpontját. A har­madik tétel szünet nélkül következik, rövid, közjátékszerű feloldása az iménti rettegésnek. A finálé himnikus szózatából az emberiességbe vetett mély bizalom csendül ki.

A VIII. szimfóniát a Magyar Rádió mutatta be a hatvanas évek elején. Hangversenyteremben 1962-ben hangzott fel első ízben, Vaszy Viktor vezényletével.

FANTÁZIA HÁROM MAGYAR NÉPDALRA

Kósa György — annak ellenére, hogy a népdalkutatás hőskorában kezdte zeneszerzői működését — igen ritkán fordult inspirációért a nép­dalhoz. Egyike kevésszámú ilyen megnyilatkozásainak 1948-ban írt Fan­táziája, amely egyetlen nagy forma keretében tagolódik három külön­böző hangú szakaszra. Az első ünnepélyes indulózene, a második tra­gikus panasz, a harmadik vidám tánc. A mű bemutatóját 1950-ben Erich Kleiber vezényelte Budapesten.

HÁROM ZENEKARI DAL (SIRATÓ)

(I. Adagio tranquillo; II. Agitatissimo; III. Andante.)

 

1957-ben komponálta Kósa György Három zenekari dalát Károlyi Amy verseire. Az első tétel zenekari bevezetésében hallott mottó az utolsó dal befejezésénél visszatér. E rövid motívum jellegzetes ritmusa az egész tételen végigvonul, kis hangközökben mozgó dallamvonala a műnek tragikus alaphangulatot ad. A második dal a kezdet melankó­liáját izgatott kétségbeeséssé fokozza: „Bátyák, nénék, ne siessetek, elmaradnak tőletek az apró gyermekek...” A dal hatalmas fokozással ér el csúcspontjára, itt az alt-szóló riadt sikolya azonban már bele­vész a sivár dübörgésbe... kietlen magányát nem enyhíti többé sem­mi. A harmadik dal vigasz a gyászra, enyhülés a bánatra: erre vall gazdagabb dallamossága, oldottabb hangszerelése. S mintha a bevezetés tragikus szavú mottója is megbékéltebben, az élet szeretetében felolvadva szólva a mű végén.

A művet első ízben a Magyar Rádió mutatta be, hangversenyterem­ben 1961-ben szólalt meg először Komlóssy Erzsébet előadásában.