Léván született. A budapesti Zeneakadémián 1921—27 között Kodály Zoltán és Székely Arnold növendéke volt. 1923-tól mint hangversenyező zongoraművész működött. 1927—43-ig a Fodor Zeneiskola tanára volt, 1945 óta a Zeneművészeti Főiskola tanára. 1950-ben Kossuth díjat kapott, 1963-ban a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze, 1967-ben a londoni Royal Academy of Music tiszteletbeli tagja lett.

Első zeneszerzői sikereit a harmincas évek elején aratta, mind itthon, mind külföldön Első zongoraversenyét 1933-ban az IGNM amszterdami fesztiválján mutatta be, I. Divertimentóját 1934-ben a velencei Biennálén, II. vonósnégyesét 1941-ben az IGNM New York-i fesztiválján játszották. Szimfóniái, versenyművei, kamaramuzsikája és dalai adnak számot a fölényes technikájú, nagyműveltségű zeneszerző egyenletesen felfelé ívelő pályafutásáról, egyéni és ugyanakkor közérdekű jelentőségű művészi mondanivalójáról.

SZIMFÓNIA, OP. 33

(I. Allegro; II. Lento lugubre; III. Scherzo. Presto; IV. Molto vivace.)

1941—42-ben készült kompozíció, mind hangszerösszeállításában, mind formájában a klasszikus előképeket követi. Határozott arcélű tematika, tömör és célratörő kifejezés jellemzi az első tételt. A variá­ciós második tétel gyászzenéből bontakozik ki. A scherzo megoldása hagyományos; a finálé a változó metrumok és heves, robbanékony ritmika jegyében zárja le a művet.

IV. SZIMFÓNIA, OP. 53

(I. Allegro passionato; II. Presto adirato; III. Lugubre molto rubato.)

„Gyászzene egy nagy ember emlékére” alcímű IV. szimfóniáját Kadosa Pál 1959-ben komponálta. A mű a bemutatón (1960) nagy fel­tűnést keltett lapidáris hangzásával, kifejezésének megalkuvást nem tűrő keménységével és ugyanakkor mély szubjektivitásával. Formai megol­dása szokatlan: két gyors tételt követ egy befejező lassú darab. Kadosa zenéjének eddig ismert karakterisztikumai — a csattanókkal teletűzdelt fanyar szellemesség, kesernyés-humorisztikus mondatoknak egy-egy vá­ratlan gesztussal félbehagyott befejezése — ebben a lassú tételben (amely ismét gyász-zene) átadják helyüket a megrázó vallomás szemé­lyes hangjának. Ezt a vallomást a tétel folyamán több ízben tolmácsolja a szólógordonka recitativója.

V. SZIMFÓNIA, OP. 55

(I. Allegro ma non troppo; II. Andantino; III. Vivo.)

A hatvanas évek fordulóján szemmel láthatóan egyre inkább a szim­fonikus nagyforma felé fordul Kadosa alkotói érdeklődése: a III, IV., V. szimfónia ekkor keletkezik. Az Ötödik (Sinfonina breve) 1960—61-ben íródott, a Rádióban, majd 1963-ban hangversenyteremben Erdélyi Miklós mutatta be. A mű ajánlása is neki szól.

A mű — a zeneszerző nyilatkozata szerint — bizonyos értelemben ellentétpárja a megelőző, IV. szimfóniának. Míg annak egy nagy emberre való emlékezés ihlette ódai szárnyalását, ez a hétköznapokat énekli meg, amelyek ugyancsak nem egyhangúak, eseménytelenek, amelyeknek szin­tén megvan a maguk harca, küzdelme, öröme. A három tétel folyamán több ízben szerepeltet egy-egy hangszert szólisztikusan a zeneszerző, e tételeket pedig motivikus rokonság kapcsolja egymáshoz. A lassú má­sodik tételben Kadosa ismét megrendítően bensőséges hangulatot teremt, míg a finálé virtuóz mozgalmasságával kelt hatást. A szimfó­niában — akárcsak a megelőzőben — a zeneszerző szabadon alkal­mazza a tizenkétfokú szerkesztés technikáját.

PARTITA, OP. 34

(I. Sinfonia. Grave e maestoso — Allegro assai, ben marcato; II. Minuetto. Tempo mosso; III. Andante sostenuto; IV. Rondo rustico. Vivace; V. Passacaglia. Allegro sostenuto ma molto passionato.)

A neobarokk utánérzés — amelyre Kadosa Partitája világosan utal — csak egyik összetevője az 1943—44-ben keletkezett műnek. Másik komponense a magyar hang, a népzenei inspiráció: két elem a második világháború legtragikusabb esztendejében sajátos módon talál­kozik össze e műben: egyrészt a múltba, minél távolabbi múltba óhajtott menekülést, másrészt a jövőbe, méghozzá az itthon megérni vágyott jövőbe vetett bizalmat sugallja. Az első tétel formai megoldása híven követi a barokk partiták megnyitó Sinfoniáinak felépítését, még lassú előtagjának pontozott ritmikáját és az ellenpontozó gyors főrészt is megtartja. Kevésbé stilizál a Menüett, a harmadik helyen álló lassú tétel pedig már teljesen magyaros: a siratók és balladák hangján szól. Magyaros a reá következő „paraszti rondó” is, amely a „Béres­legény...” kezdetű népdalt dolgozza fel. A befejező Passacaglia vissza­tér a barokk hagyományokhoz: huszonnégy változatból szőtt, nagy­szabású zenedarab.

PIAN E FORTE, OP. 59

Az egytételes nagyzenekari mű 1962-ben készült. Bár címében a hang­szeres zene hajnalára, a XVI. század végének olasz zenekari muzsikájára utal, a kompozíció mégis a zenei szerkesztés modern eszközeinek alkal­mazásával íródott. Formáját tekintve a mű egytételes szonáta, valójában három, különálló szakaszra tagolódik. Első két szakaszát rendkívüli tömörség jellemzi: az első szakasz izgatott, feszülthangulatú muzsika, a második elmélkedő hangulatú lassú zene. Ez egyébként egyike Kadosa legköltőibb megnyilatkozásainak, kifejező ereje részben dallamainak magával ragadó beszédességében, részben áttört, kamarazenei hangszere­lésében rejlik. A harmadik, terjedelmes befejező szakasz gunyoros, rideg hangja, lendületes, szellemes gesztikája Kadosa ismert zeneszerzői arcu­latát mutatja.