1905. december 15.-én született Nagykanizsán, 2000. október 10.-én hunyt el Budapesten. A Zeneakadémián Weiner Leó és Siklós Albert növendéke volt (1922-1927), ezt követően tanulmányait az Ottorino Respighi vezette mesteriskola keretében fejlesztette tovább Rómában, a Santa Cecília Akadémián. 1932-től 1936-ig Fejős Pál filmjeihez szerzett zenét Bécsben és Koppenhágában. 1935-től a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában, később a kolozsvári, majd a székesfehérvári Konzervatóriumban tanított, (az utóbbi kettőnek igazgatója is volt). 1949-ben a Zeneakadémia zeneszerzés-tanárává nevezték ki, 1975-ben tanszékvezetőként vonult nyugalomba. Kivételes pedagógiai képességeit növendékei - többek közt: Ligeti György, Kurtág György, Petrovics Emil, Durkó Zsolt, Szokolay Sándor, Bozay Attila, Jenei Zoltán - egyéni hangja, stílusa és nemzetközi sikerei bizonyítják. Farkas Ferenc zeneszerzői életműve (több mint 700 mű) szinte valamennyi műfajra kiterjed: komponált operákat, operetteket, baletteket, filmzenét, színpadi kísérőzenét, zenekari- és versenyműveket, kamarazenét, kantátákat, oratóriumokat, miséket, kórusműveket és dalokat. A zeneszerzői pályáját meghatározó hatások között ott találjuk a magyar népzenei elemeket, a klasszikus hagyományt, az olasz és általában a mediterrán dallamosságot, valamint a tizenkétfokú technikát egyaránt. A zenei élet legkülönbözőbb területein végzett munkáinak köszönhetően egyedülállóan biztos, szuverén kompozíciós technikára tett szert valamennyi műfajban. Tudása, stílusismerete, gazdag invenciója, széleskörű műveltsége és humanizmusa a nemzetközileg elismert, jelentős zeneszerzők sorába emelte. Művészete nemcsak a 20. század magyar zenéjében volt meghatározó jellegű, de új perspektívákkal gazdagította azt. Farkas Ferenc érdemeit számos kitűntetéssel ismerték el, többek között a Kossuth- (1950, 1991) és Herder-díjjal (1979), valamint az Olasz Köztársaság Lovagrendjével. _________________________________________________________________ Farkas Ferenc (1905 - 2000)kas Ferenc (1905 - 2000) Gombos László zenetörténész Farkas Ferenc a huszadik századi magyar komponista nemzedék egyik legkiválóbb képviselője, valamint az újabb, a század közepén fellépett generáció legnagyobb jelentőségű nevelője volt. Páratlanul hosszú életútját mindvégig az aktivitás, a kreativitás és a világ szépségeire való állandó rácsodálkozás jellemezte. Életműve ettől olyan rendkívül sokrétű és gazdag. 1905. december 15-én született Nagykanizsán, és 2000. október 10-én hunyt el Budapesten. A magyar fővárosban járt gimnáziumba, zenei tanulmányait a Nemzeti Zenedében kezdte meg. 1921-től a Zeneakadémián Weiner Leó előkészítő osztályának növendéke volt, majd az érettségit követően Siklós Albert irányításával tanult tovább és szerzett zeneszerzői diplomát 1927-ben. Két évig a Városi Színház korrepetitora és dirigense volt, majd 1929-től 1931-ig Rómában Ottorino Respighi mesteriskolájában tökéletesítette tudását a Santa Cecilia Akadémián. A római évek döntő szerepet játszottak egyedülálló műveltségének megszerzésében, valamint abban, hogy érdeklődése fokozott mértékben fordult a közös európai múlt, s ezen belül különösen az olasz és mediterrán kultúra irányába. A Rimszkij-Korszakov növendék Respighinek köszönhetően pedig a briliáns hagszerkezelés és hangszerelés páratlan ismeretét is megszerezte. Farkas Ferenc nemcsak a zene, hanem a képzőművészet és az irodalom mély ismerője is volt. Enciklopédikus tudása és széles látóköre segítette hozzá, hogy stílusformálódásának idején meg tudta őrizni egyéniségét a hazájában meghatározó Bartók és Kodály hatással szemben. Rómából hazatérve megismerkedett Fejős Pál filmrendezővel, aki az elkövetkező években számos kísérőzene komponálásával bízta meg (első munkája - Vaszy Viktorral együttműködve - Az Ítél a Balaton zenéje volt 1932-ben). Tevékenységének legnagyobb részét 1936-ig a filmzenék írása és vezénylése kötötte le, amit a budapesti indulás után Bécsben és Koppenhágában folytatott. Az évtizedek alatt született hetvennél több filmzenéje, valamint számtalan színpadi kísérőzenéje és rádiójátéka révén páratlan kompozíciós rutint szerzett: e műfajok egyik legsikeresebb mesterévé az tette, hogy a legváratlanabb elvárások szerint már fiatalon is képes volt bármilyen műfajban, stílusban és karakterben ihletett muzsikát komponálni. Ezekben az úgynevezett „alkalmazott” műfajokban kikísérletezett technikai megoldásait és ötleteit azután önálló műveiben is felhasználta. 1935-től foglalkozott tanítással, először a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában, majd 1941-től a kolozsvári konzervatóriumban, amelynek 1943-44-ben igazgatója volt. Emellett a kolozsvári, majd 1945-től a budapesti Opera kórusvezetőjeként is dolgozott. Egy kétéves periódust (1946-48) követően, amikor a Székesfehérvári Zeneiskola igazgatói tisztét töltötte be, végleg letelepedett Budapesten, és 1949-től – 1975-ös nyugalomba vonulásáig – a Zeneakadémia zeneszerzéstanára volt. Legkiválóbb növendékei közé tartozik Bozay Attila, Durkó Zsolt, Jeney Zoltán, Kocsár Miklós, Kurtág György, Ligeti György, Petrovics Emil, Szokolay Sándor és Vass Lajos. Farkas Ferenc egyedülálló szakmai tudásának megszerzésében a gyakorlat volt a legfőbb mestere. Karigazgatóként és korrepetitorként az emberi hangban, film- és színpadi kísérőzenék karmestereként pedig a hangszerekben rejlő lehetőségeket ismerhette meg. Emellett a tanítás során szerzett tapasztalatait is sikeresen kamatoztatta saját alkotásaiban. A gyakorlat és a praktikus érzék vezette abban, hogy legtöbb darabját nem csupán egyetlen változatban készítette el, hanem olykor öt-hat különböző, egymással egyenértékű letétben. Ezáltal ugyanaz a mű egyszerre több előadó vagy együttes számára vált hozzáférhetővé, legjellemzőbb példaként a népszerű Gyümölcskosár című dalciklusa és a Régi magyar táncok sorozatra hivatkozhatunk. E művek egyik jellegzetes vonása, hogy bár a konstrukció sokféle formában megszólalhat, a leírt változatok mindig tökéletesen alkalmazkodnak a hangszerek vagy az énekszólamok egyéni adottságaihoz. Életművének sokrétűsége nem csak az előadói apparátus, hanem a műfajok tekintetében is megmutatkozik. Színpadi alkotásai között operák, balettek, daljátékok, operettek és színpadi játékok egyaránt találhatók (legjelentősebbek: A bűvös szekrény 1942, a Furfangos diákok 1949, a Kossuth-díjas Csínom Palkó 1949, az Egy úr Velencéből 1979-80); ezenkívül számtalan zenekari-, szóló- és kamaradarabot, versenyműveket, kantátákat, miséket, kétszáznál több kórusművet, száznál több dalt és népdalfeldolgozást komponált. Irodalmi műveltsége segítette abban, hogy vokális műveihez mindig értékes szöveget találjon. Ezek - időben - az ókortól a kortárs költőkig terjedő széles spektrumot ölelnek fel, és hihetetlenül gazdag képet mutatnak: a zeneszerzőnek a költészet iránti különös vonzódása mutatkozik meg abban, hogy mintegy 12 nyelven komponált, és a megzenésített magyar költők száma egymagában meghaladja az ötvenet. Zenéjének inspirációs gyökerei is számos, egymástól igen különböző forrásból származnak, amelyek a középkori táncdallamoktól vagy éppen Gesualdótól egészen a közvetlen Stravinsky-hatásig terjednek. Jellegzetes egyéni stílusának három alapvető összetevője az olasz neoklasszicizmus, a magyar népzene és a dodekafónia (ennek nem a német Schönberget követő, hanem a Frank Martin és Dallapiccola nevével fémjelzett enyhébb, latinos változata), és alkotásaiban e három közül hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Művészi hitvallását, amely stilárisan, műfajilag és nyelvileg is sokszínű életművében általánosan érvényes vonássá vált, maga a zeneszerző így fogalmazta meg: „a komponálás számomra öröm, szeretném, ha műveimmel én is örömöt tudnék szerezni hallgatóimnak.”