A Bösendorfer zongoragyár körüli találgatások hamarosan megszűnhetnek, ha kihirdetik a versenytárgyalások végeredményét a közeli jövőben. Az eleinte csak gondokkal küzdő, majd tavaly végleg csődbe jutott osztrák BAWAG bank által birtokolt legendás osztrák hangszergyár sorsa megpecsételődni látszik: a legnagyobb hagyományokkal bíró zongoramanufaktúra kikerül a sógorok kezéből. Kérdés, hogy milyen kompromisszumokat hoz ez a változás, hisz az elmúlt évtizedek sem a felhőtlen fejlődés jegyében teltek…

A Bösendorfer gyár több mint egy egyszerű üzem Ausztriában: része a nemzeti öntudatnak, az osztrák kulturális identitás egyik legmarkánsabb megtestesítője, csakúgy mint Johann Strauss vagy Mozart emlékének ápolása. Sokan azonban másként gondolnak a fejleményekre: az évtizedek óta küszködő európai hangszergyártás kevés kivételtől eltekintve kifulladni látszik, és válaszút elé érkezett: vagy felemészti megmaradt vállalkozói és szakmai hitelét az egyre kegyetlenebb ázsiai konkurenciával zajló versenyben, és végképp elvérzik a megszokott csőd-felszámolás rutineljárásaiban, vagy tudomásul veszi, hogy a tömegáru termelés jól jövedelmező ágazatáról le kell mondania. Ami megmaradhat, az a presztizs-hangszerek gyártása, amire az igény lényegesen csekélyebb, mint amennyit a fejlesztések és a szakképzett európai mestermunkaerő költségei felemésztenek.

A TÚLÉLÉS RECEPTJEI

Amióta Kínában és Koreában zongorakombinátok évente milliószámra ontják az olcsón összerakott hangszereket, szinte nincs a világon hangszergyár, amely meg ne hajolt volna a dömpingáron forgalmazott olcsó billentyűsök és egyéb hangszerek áradata előtt. Ma a kínai és távolkeleti ipari óriások olyan profitot realizálnak a tömegtermelésen, amilyenhez foghatót a kolonialista európai iparosok zsebeltek be a távolkeleti és egyéb gyarmatokon, száz évvel ezelőtt… A történelem kereke néha megpördül - mondhatnók. A globalizáció nem tiszteli a hagyományokat, olyannyira, hogy a legnevesebb manufaktúrák, mint akár a hamburgi Steinway & Sons is a kínai Pearl River hangszergyárban gyártatja “gebinben” az Essex nevű harmadik vonalbeli zongoráit. Példa számolatlanul van, és az sem újdonság, ha egy európai hangszergyár távolkeleti kézbe kerül. Keleten e termék presztizse európához kötődik, ezért sok olyan “apró″ üzemet vettek meg, melyek ma már csak nevükben hordozzák európai múltjukat, minden egyéb több ezer kilóméterre zajlik, a régi márka árnyékában… Az azonban felkavarja az európai hangszerészek kedélyét, hogy a nagy Bösendorfer beadta a kulcsot.
A talpon konkurensek most nem röhögnek a markukba, hanem még erősebben kapaszkodnak a szerszámaikba, hisz ki tudja, melyiküknek rövidebb a centije?
A francia Pleyel látványosan belebukott a tömeggyártási kisérletbe: 5 év működés után nagy elánnal összerázott egyesített francia zongoragyárukkal hamar felfuttatták a termelést évi 1000-1500 darabra, ami főképp pianínókból állt össze (igen jó minőségű, ám a piacon megfizethetetlen hangszerekkel) és néhányszáz rövidzongorából. Az ítéletet nagyon hamar kimondta a piac: a 70 alkalmazottat foglalkoztató dél-francia üzem tavaly nyáron zárta be végleg telepét, és bocsátotta el minden munkatársát. A kijózanodás mostanáig tartott, mikor is megnyílt St. Denis-ben, Párizs mellett a Pleyel manufatkúra műhelye, amely saját bevallásuk szerint az annak idején csak prototípus szintig fejlesztett 280-as koncertzongora gyártására korlátozza majd kapacitásait. A cél, hogy a zongorák között olyan ékszernek tekintsék a Pleyel hangszereket, amilyen presztizst a Hermés márka vívott ki magának a divatcikkek területén. A puding még nem készült el, úgyhogy a próba ideje még nem jött el…
A német Bechstein másik utat választott. A cég az egyik legpatinásabb, minőségben mindig a legnagyobbak között számontartott zongoragyártó volt, mely korban a Steinway gyárral közel egyidős. A töretlen fejlődés és presztizs a világháború idején megbicsaklott, a náci szimpatizáns tulajdonosnőnek köszönhetően a háborús jóvátétel egyik kiemelt prédája a Bechstein gyár lett. A cég életét 40 évre vissza is vetette az amerikai tulajdonlás. 1980-as évek végén kezdődött a zongoragyár talpra állása, elsősorban a német egyesítésnek hála: a berlini székhelyű Bechstein gazdag erőforrásokhoz, szakképzett munkaerőhöz és ipari kapacitásokhoz jutott az NDK állami vagyonának szétosztásakor, és ezzel megalapozta a Bechstein gyár nagyipari kapacitásnövelését.
Több mint egy évtizedet töltöttek a technológiai fejlesztésekre, és hosszú éveken keresztül csak prototípusokkal találkozhattak a Bechstein kedvelő zongoristák. Az elmúlt öt évben azonban sorra jelennek meg a különböző minőségi és méretkategóriájú hangszerek, tisztán európai erőforrásokból, és megfizethető termékpalettával. A kihívásra erővel válaszolnak: a mennyiségi termelésben sem engednek a minőségből, ugyanakkor sok gyártási technológiába a legkorszerűbb robotizálást illesztették, és az európai kézimunkát az erre leginkább rászoruló szerelési munkákra koncentrálják. A termék választékuk így a tanulóhangszerektől a top koncertzongorákig lefedi a szakma teljes spektrumát.
A hamburgi Steinway & Sons egy különleges szirtje e háborgó óceánnak: konzervatív termékpalettája és kereskedelempolitikája olyan bástyákat vett birtokba, melyekre nincs - ma még - hatással a konzum zongoraáradat. A koncerttermek diszkrét árnyékában a Steinway bársonyozott lövészárkokból figyeli a piac átrendeződését, úgy, hogy közben maga sem marad érzéketlen a változásokra: a tömegtermelés a cégcsoport számára sem nélkülözhető, termékpalettájukat gondosan felosztották több sávra, és csak a felső két kategória készül német vagy amerikai üzemekben, változatos technológiákkal, a többi pedig névadással kevert technológiai exportnak tekinthető.

A JAPÁNOK ÉS A LUXUSKATEGÓRIA

A YAMAHA gyárnak óriási a presztizse, mint a minőségi hangszergyártás Nr. 1. szereplőjének, azonban a művészvilág ódzkodik a Yamaha zongoráktól: mechanikáját és hangzását egysíkúsága, unalmassága és egyformasága miatt kárhoztatják, és még olyan legendákkal sem javult a megítélése, mint hogy utolsó éveiben Szvjatoszlav Richter maga is Yamahát használt. Szkeptikusok tudni vélik, hogy “olyan” Yamaha nem is volt a palettán… A Bösendorfer megszerzése így különleges értékű marketing lehetőséget rejt a japán cég számára: az ő révén bekerülhet a cégcsoport a luxushangszerek piacára, ami eleddig minden távolkeleti hangszergyártónak csak álmában sikerült.

A tavaly már 2 millió eurós veszteséget felhalmozott Bösendorfer mentőövét nem feltételek nélkül fogadták el: a japánoknak meg kellett igérni, hogy nem avatkoznak a cég elkezdett gyártmány- technológiai fejlesztéseibe. Így aztán hivatalosan is kijelentették, hogy a Yamaha tisztában van a Bösendorfer gyár jelentőségével, és teljes nézetazonosság van közte és az eladó BAWAG között, hogy a hangszergyár minden részében az osztrák telephelyen kell üzemeljen, osztrák szakemberekkel, és osztrák vezetéssel.
Ez a bejelentés tehát lezárta azokat a latolgatásokat, amelyek esélyesnek tartották a rivális, osztrák tulajdonú Brodmann zongoragyár ajánlatát, mely a japán 16,5 milliós eurós ajánlat helyett 11 millióval, de hazai gyökerekkel kecsegtette az eladót.