Élete

Ligeti Dicsőszentmártonban született (ma Târnăveni, Románia). Zongorázni (és egy kicsit orgonálni) tanult magánúton. Az érettségi után a zsidótörvények miatt nem mehetett egyetemre, így került a kolozsvári (ma Cluj-Napoca) konzervatóriumba, ahol zeneszerzést tanult Farkas Ferencnél; ekkor döntötte el végleg, hogy zeneszerző lesz. Tanulmányai 1943-ban megszakadtak: munkaszolgálatra hívták be, míg szüleit, testvérét és egy másik rokonát később deportálták az auschwitzi koncentrációs táborba. Az elhurcoltak közül az édesanyja volt az egyetlen túlélő.

A háborút követően Ligeti visszatért tanulmányaihoz: fölvették a budapesti Zeneakadémiára, ahol Kadosa Pálnál, Farkas Ferencnél, Kodály Zoltánnál és Veress Sándornál tanult 1949-ig. Ezután román népzenével foglalkozott (gyűjtött, ill. mások fölvételeit jegyezte le), de egy év után visszatért a Zeneakadémiára, ahol összhangzattant, ellenpontot és zenei analízist tanított. Miközben Magyarországon a kommunista kormány jutott hatalomra, és a politikai vezetés egyre inkább elidegenedett a nyugattól; Ligeti titokban hallgatta a tiltott nyugati rádióadásokat, hogy figyelemmel kövesse a vasfüggönyön túli zenei életet. 1956 decemberében, a forradalom és a szovjet megszállás után egy hónappal Bécsbe menekült; 1967-ben osztrák állampolgárságot kapott.

Még Magyarországon hallott az elektronikus zenéről, amit mindenképp ki akart próbálni. 1957-ben Kölnbe ment és az ottani stúdióban dolgozott ösztöndíjasként. Emellett áttanulmányozta azokat a műveket, melyekhez Magyarországon nem jutott hozzá. Mindezek nagymértékben kitágították zeneszerzői eszköztárát, és az 1960-as donaueschingeni fesztiválon bemutatott Apparitions egy csapásra elismert avantgárd zeneszerzővé tette.

Zenéje

A totalitárius Magyarországon egy zeneszerző vagy a cenzúrának, vagy az íróasztalfióknak írt. Ligeti műveiben is megfigyelhető ez a két kategória, bár a határ kissé elmosódott (mit szóltak pl. a cenzorok a Pápainé kisszekund zárásához?). Első művei erős Bartók-hatást mutatnak (megjegyzendő: Bartók nem folklorisztikus művei nem voltak népszerűek cenzori körökben). A korszak legfontosabb művei (Musica ricercata, 1. vonósnégyes, Éjszaka-Reggel) útkeresésként is felfoghatók saját nyelv kialakítására, saját eszközök kifejlesztésére.

Az elektronikus zenével végzett kísérleteinek eredményeképp szakít avval a fölfogással, hogy a zenét diszkrét hangokból összerakott dallamokból-akkordokból állítsa össze, ehelyett egy képlékeny hangmassza mozgatására koncentrál. Ebben az összefüggésben persze értelmüket vesztik az olyan fogalmak, mint dallam, ritmus, metrum, harmónia; helyettük azt kell figyelni, hogy mozog a massza a hangmagasság, hangerő, hangszín terében: homogén vagy heterogén módon, tágul vagy szűkül, ritkul vagy sűrűsödik, esetleg dinamikus egyensúlyban van (miközben a belső mozgás nagyon is élénk) stb. Egy hangszerre írott mű esetén (Volumina) a kottakép is tükrözi ezt a nézőpontváltást: a nagyzenekari művek lejegyzése a precíz kivitelezhetőség végett hagyományos, de az ütemvonalak nem metrikai rendet szolgálnak, csak az előadók szinkronizációját, az egyes szólamok dallamai nem önállóak, csak a nagy egész részeként léteznek. Ligeti saját elnevezése erre a szerkesztésmódra a mikropolifónia. Ennek a stílusnak a paródiáját írta meg a Fragmentben.

Ez a teoretikus szigor később oldódik; a Requiem zárótételétől kezdve egyre nagyobb szerepet kap az önálló dallam; a Lux aeternában formaépítő szerepet kapnak bizonyos akkordok (a masszát mintegy keresztülfűzi ezeken); az orgonaetűdök és a Continuum lassú akkordváltásokkal operál (azért ezek elég összetett akkordok, fölfoghatók darabos masszának is).

A 70-es évek közepén, a kétzongorás daraboktól kezdve hirtelen fontos szerepet kap Ligeti zenéjében a metrika (általában bonyolult polimetrika; fontos inspirációt jelentett Nancarrow zenéje és bizonyos afrikai népzenék). A 80-as évektől pedig megjelennek a harmóniák: hagyományos tercépítkezésű hármas- és négyeshangzatok, nem tonális akkordfűzéssel. Legtisztább példa erre a King's Singersnek írott Nonszensz madrigálok.