A későbbi zeneszerző, zongoraművész és zenetudós polgári családban született. Apja földművesiskolai igazgató, anyja, Voit Paula zongoratanár volt. Kisgyermekkora óta tanult zongorázni, 1892–1896 között Pozsonyban Erkel Lászlónál, Erkel Ferenc fiánál folytatta tanulmányait (zeneelmélet, hangszeres muzsika). A Pozsonyban tett sikeres érettségi után felvették a Budapesti Zeneakadémiára (1899), ahol a zongora tanszakon Liszt Ferenc egykori növendéke, Thomán István [1862–1940] volt a tanára, zeneszerzést Hans Koesslertől – a huzamos magyarországi működése folytán Koessler Jánosként [1853–1926] is szereplő mestertől –, Brahms közeli barátjától tanult. 1903-ban kitűnő eredménnyel diplomázott, ettől kezdve az ország számos városában, sőt, Bécsben és Berlinben (később Olaszország, Franciaország, Anglia, Hollandia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió számos városában) is szerepelt hangszeres szólistaként. 1904-től kezdve tanulmányozta a magyar és a környezetünkben élő őshonos népek zenéjét, ennek kapcsán került közeli barátságba Kodály Zoltánnal 1905-ben. (A népzene iránti érdeklődése nemcsak a magyar és rokon népek zenei örökségére korlátozódott, jóval mélyebb és szélesebb körű volt, még Észak-Afrika és Törökország távoli vidékeire is eljutott az ottani dallamvilág kutatása céljából, 1932-ben pedig arab zenei kongresszuson vett részt és tartott előadást Kairóban!) 1911-ben több fiatal muzsikussal együtt létrehozta – az egyébként rövid életű – Új Magyar Zeneegyesületet (UMZE). 1919-ben Kodállyal együtt szerepet vállalt a Tanácsköztársaság zenei direktóriumában. 1917–1934 között a Zeneakadémia tanára, 1935-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1945-től – távollétében megválasztva – rendes tagja. S bár rendre kapott felkéréseket (pl. a székesfőváros 50. évfordulójára komponálandó mű megírására 1923-ban, így született meg a Táncszvit) és hivatalos elismertsége is töretlen volt, jobboldali körök egyre gyakrabban támadták a származásuk és elkötelezettségük miatt nem kívánatos személyekkel való barátsága (Balázs Béla, Lengyel Menyhért és mások), valamint a soviniszta, irredenta irányvonallal szembenálló szemlélete, a szomszéd népek zenekultúrájának elismerése és széles körű megismertetése miatt. Előbb tiltakozásul a Magyarországon is mindinkább erősödő náci propaganda miatt – Kodályhoz hasonlóan – letiltatta művei rádióban és nyilvános helyeken való megszólaltatását, majd 1940-ben feleségével, a zongoraművész Pásztory Dittával [1903–1982] együtt a fasizmus fenyegető veszélye elől az Egyesült Államokba emigrált. Oda már betegen és megtörten érkezett, de alkotói ereje töretlen maradt (Concerto, 1943, hegedű szólószonáta, 1944). Amíg lehetett, fenntartotta kapcsolatait az otthon maradt barátokkal. Operát csak egyet írt, A kékszakállú herceg vára címűt (1911), két táncjáték (A fából faragott királyfi, 1917, A csodálatos mandarin, 1919), hangszeres és zenekari művek (Kossuth-szimfónia, 1903, Allegro barbaro, 1911, három zongoraverseny, 1926, 1931, 1945, Cantata profana, 1930, hat vonósnégyes, 1914–1944, és két kiemelkedő hangversenydarab, a Zene Húros-, Ütőhangszerekre és Celestára, 1936, és a már említett Concerto), kórusművek és népdalfeldolgozások teszik teljessé zeneszerzői oeuvre-jét. Igen jelentős zenetudósi munkássága is, amely a népdalkincs megismertetését tűzte ki céljául (Magyar népdalok – Kodállyal közösen – 1906, A magyar népdal, 1924, Népzenénk és a szomszéd népek zenéje, 1934). Operája: A kékszakállú herceg vára (1911., egyfelvonásos opera, bemutatva 1918., Budapest)