(1685. március 21., Eisenach - 1750. július 28., Lipcse)

A barokk zene talán legnagyobb mestere. Már gyermekkorában kitûnt zenei tehetségével. Elõször édesapjától, a szintén neves Johann Ambrosius Bachtól, majd szülei halála után bátyjától, Johann Christoph Bachtól tanult. Elsõ állása 1703-ban Weimarban volt, ahonnan késõbb gyalogosan indult el Lübeckbe, hogy a kor neves orgonistáját, Buxtehudét felkeresse. A mühlhauseni (Türingia) Szent Blasius-templom orgonistája lett 1707-ben, s ugyanebben az évben összeházasodott második-unokatestvérével. 1717-tõl udvari karmester Köthenben. 1718-ban, elsõ felesége - Maria Barbara - halála után nõül vette Anna Magdalena Wilckent, akihez három Notenbüchlein-t (kottáskönyvecskét) írt - ezek a rövid darabok tanítási célt szolgáltak -, melyeknek egyes darabjait a kezdõ zongoratanulók is jól ismerhetik.
Második felesége volt az elsõ nõ, aki a templomban egyházi szertartásokon énekelhetett, addig a szoprán szólamokat férfiak vagy fiúk tolmácsolták. Két házasságából 20 gyermeke született, de nem mindegyik maradt életben. Fiai közül is sokan választották a zenei pályát. 1722-ben Lipcsében megüresedett a Tamás-templom és iskola kántori állása, vele együtt a director musices tisztsége, s ez Lipcse összes templomának zenei irányítását is magában foglalta. A kántori állás kötelezte a zeneszerzõt új mûvek írására, ez hetente minimum két kantátát jelentett, a mû betanítását (férfi- és fiúkar, zenekar, szólisták) és elõadását. Bach ekkor lett a Tamás-templom karnagya, s ez az állás egész életmûvét meghatározta. Amikor 1734-ben az iskola vezetésében változás történt, és az új igazgató a zenének kevesebb teret engedett, Bach a szász fejedelmi udvar támogatását élvezve megkapta az udvari karmester és zeneszerzõ címet (a titulus a nagyon elõkelõen hangzó Königlich Pohlnischer und Chur Saechssischer Hoff-Kompositeur, Capellmeister und Director Chori Musica Lipsiensis volt). Élete utolsó három évében látása nagyban meggyöngült, három hályogmûtétet hajtottak végre rajta, végül mégis megvakult. 1750. július 31-én temették el a lipcsei János-templom déli falánál lévõ temetõben. Ezt a temetõt késõbb felszámolták, s ma sem tudjuk, hol találhatók Bach földi maradványai. Jelképes sírja van a lipcsei Tamás-templomban.
Az utókor a mester iránti tiszteletbõl a barokk zene korszakának lezárását jelképesen Bach halálának esztendejével jelöli.
Halála után ismertsége és elismertsége hamar feledésbe merült, s majd a bécsi klasszicizmus, de még inkább a romantika fedezi újra fel Bach nagyságát.
Életmûvében az opera kivételével megtalálható a barokk zenei mûfajok szinte mindegyike, és ezekben maradandót alkotott. Az életmû tematikus rendszerezését és katalogizálását W. Schmieder végezte el, a mûvek címe mellett látható BWV rövidítés az e jegyzékben található sorszámot vezeti be.
1708-ig elsõsorban orgonadarabokat és egyéb hangszeres mûveket írt (partiták, prelúdiumok és fúgák, toccaták, fantáziák, szonáták), mellettük néhány régi stílusú kantátát.
1708-1717 között a kantáta mûfajának megújítása jellemezte Bach zeneszerzõi munkásságát: az udvari opera mintájára recitativók és áriák elõtérbe kerültek. Legismertebb, e korszakból származó kantátái: Weinen, Klagen; Ich hatte viel Bekümmernis; Nun komm, der Heiden Heiland, Der Himmel lacht; Komm, du süße Todesstunde; valamint a "Vadászkantáta" (Jagdkantate: Was mir behagt), mely már nem egyházi elõadásra szánt mû, úgynevezett világi kantáta. Ugyanebben az idõszakban született a c-moll passacaglia orgonára, valamint az az Orgelbüchlein, melyben a 45 orgonakorál a korálfeldolgozás oktatásának célját szolgálja.
Az 1717-1723 közötti periódus az egyik legtermékenyebb Bach mûvészetében. A korszak leginkább nagyszabású alkotása a János-passió, melyet 1724 nagypéntekjén mutattak be a lipcsei Nikolaikirchében. Emellett 17 templomi kantáta, különbözõ hangszer-összeállítású szonáták, szvitek és concertók, két hegedûverseny, két hegedûre írt koncert, a hat Brandenburgi verseny, a Wohltemperiertes Klavier elsõ kötete, 24 prelúdium és fúga, valamint több világi kantáta, köztük a híres Kávékantáta és a Parasztkantáta fémjelzik ezen idõszakot. A legtöbb, nem templomi elõadásra szánt mûvet e periódusában írta.
1723-1735 között folytatódik a nagy mûvek ciklusa: a hangszeres és vokális mûvek, billentyûsökre írt alkotások mellett az egyházi zene sem szorul háttérbe. Ekkor (1727-ben vagy 1729-ben) keletkezik a Máté-passió, 1734-ben a Karácsonyi oratórium, ír 13 csembalóversenyt, több orgonaszonátát, és 1730-ban a háromrészes Kromatikus fantázia és fúgát.
Utolsó mûvei (1735-1750) a kontrapunkt (ellenpont) legkiemelkedõbb alkotásait hozzák létre. Ide tartozik a Wohltemperiertes Klavier második kötete, számos orgonadarab, a Musikalisches Opfer és nem utolsósorban a Kunst der Fuge. A csembalóra írt Goldberg-variációk címû variációsorozat szintén ennek az alkotói periódusnak a képviselõje.
Bármily hihetetlenül hangzik is, e gazdag életmû a teljes ouvre-nek csupán mintegy a fele, a Bach-mûvek többi része nem maradt fenn. Hatszáznál is több kantátája közül csak kb. kétszázat találtak meg. Gondoljunk csak bele: akkoriban még nem létezett kottapapír, Bach saját maga vonalazta a kottaírásra használt papírt! A mai kottapapírok oldalanként 6-32 sort tartalmaznak, mindegyik sor öt vonalat - és ezt kézzel kellett megvonalazni, sokszor gyertyafény mellett. A saját használatra szánt kottákat nem másolták le, ezek nagy része pedig Bach halála után egyszerûen megsemmisült.
Eisenachi szülõházában ma múzeum található, értékes hangszergyûjteménnyel.